Elégedetten én

Gyönyörű. Nem találok rá szavakat. Én alkottam, én csináltam, az én lelkem dolgozott rajta éjjel nappal két teljes héten át. Kész és most útjára engedem. Odadobom mindenki szeme elé, hogy kapjon dicséretet és rosszallást, örömöt és haragot. De ő nem érez, nem fáj neki a rossz, viszont örülni sem tud a jónak. Ő csak áll, a falra felfüggesztve és vár. Vár az örökkévalóságra, vagy a napra mikor szertefoszlik,szétég, eltűnik a semmiségbe. Mindezek ellenére én csak büszkeséget érzek. A következő alkalmat várja szívem, az első percet, mikor megcsodálhatom újdonsült remekművemet. Mert remekmű lesz. Az enyém. Akár hol is lesz, a világ másik felén, s hiába nem lesz alá kiírva nevem. Mindenki tudja, hogy tőlem származik. Azt viszont senki se, ki az az én. Engem senki sem ismer, s aki igen, az se tudja, ki vagyok igazából. Valaki találgat, valaki biztos a dolgában, valaki nem is törődik velem. Mert én nem lehetek ott mindenkivel minden egyes percben. Hiszen így is egész életem az alkotásból, a semmiből szépséget varázsolásból áll. Míg mások élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek vagy még csak nevelkednek, addig nekem a fénytől a sötétig, sötéttől a fényig ugyanaz a dolgom. Mert belőlem nincs kettő, de még egy se. Belőlem csak én vagyok. Én az ihlet.