Kicsit másképpen

Itt állok a kapu előtt. Az  nyitva áll, hatalmas és hívogató. Gyere be, gyere csak be. A kezem izzad, mint még sose, nem akarom, hogy bárki is észrevegye, ezért beletörlöm a szoknyámba. Remélhetőleg a feketén nem látszik meg. Belépek. A folyosó majdnem hogy, kihalt a régi sulimhoz képest. Persze, lézengenek páran, de nincs az a nagy zsivaj és tolakodás. Más, de jó értelemben. A cipőm kopok, hangosan verik vissza a  falok a zaját. Miért kellett nekem magassarkút vennem? Pont ma? Nem baj, semmi baj. Első nap, hányszor túléltem már. Óvodában, első osztályban, mikor elköltöztünk és persze most, mikor a költözés megismétlődik. Meg kell nyugodnom, ez csak egy átlagos gimnázium, a leendő tanuló társaim nem vérszívó vámpírok de még mérges cápák sem, egyszerű diákok. A szám kiszáradt az izgalomtól,hogy  lehetek ennyire ideges? Az öcsém biztos azt mondaná "Gyáva nyúl". Nem is sejti mennyire igaza van. Bekenném a számat valami szájfénnyel, de tudom mindig az első cselekedeted alapján ítélnek el, soroznak be. Én pedig pont a pláza cicákhoz nem szeretnék kerülni, hiszen nagyon messze áll tőlem az effajta életstílus. Lehet,hogy már ezt is túlparázom. Megérkeztem. A 14-gyes terem. Vajon készen állok? Egy új közösségre, családra? Beilleszkedem majd, vagy én leszek a kívülálló? Nem, nem is szabad ilyenre gondolnom. Minden rendben lesz. Ráteszem a kezem  a kilincsre és benyitok. Tévedtem.........

Néma kín

Kilép az ajtón. Ezek után csak kilép az ajtón. Pedig ha tudná mit művelt, mit tett velem. Lelke most a gyötrelem lángjai közt égne, várva, hogy én eloltsam azt. De nem, ő nem tud semmit. Otthagy engem nyomorúságom szigetén. Mert én közben egy szigeten landolok, melynek ezernyi neve van. Valakinek bánat, míg másnak szenvedés, de van kinek egyszerűen csak űr. Én is az űrbe kerültem, mely kezd átalakulni mérhetetlen haraggá, amely csak kettétört szívem sebeit takarja. Mert, hogy a valóság mélyebb mint a kicsinyes düh. A valóság az, hogy akkora sebhelyeket hagyott maga után mint a Föld legmélyebb szakadéka.  Vérző szívem sajog és egyre jobban lüktet a helyén. Várj, már nem is a helyén van, a torkomban dübörög a kínok között.  Mást nem is  tud, hiszen itt hagyott, és kilépett az ajtón.

Szabad szellem

Szél, por, homok, gyorsaság. A megszokott naplemente és a megszokott ló, akinek a hátán egy másik világba vágtatok. Körülöttünk a préri, pusztaság. A hold már halványan látszik, jelez, hogy mindjárt itt a vége és a kezdete egy napnak.

Szél, por, homok, gyorsaság. Most még nem érdekel az idő. Majd, majd később. A sörénye, s a hajam lobog, mint a friss zászló. Lelkes, s lelkem szabad, szinte szárnyal. A gondok mögöttünk, már lehagytuk őket. Kezemben a kantár. Vezetem, s ő vezet engem. Egyek vagyunk.

Elégedetten én

Gyönyörű. Nem találok rá szavakat. Én alkottam, én csináltam, az én lelkem dolgozott rajta éjjel nappal két teljes héten át. Kész és most útjára engedem. Odadobom mindenki szeme elé, hogy kapjon dicséretet és rosszallást, örömöt és haragot. De ő nem érez, nem fáj neki a rossz, viszont örülni sem tud a jónak. Ő csak áll, a falra felfüggesztve és vár. Vár az örökkévalóságra, vagy a napra mikor szertefoszlik,szétég, eltűnik a semmiségbe. Mindezek ellenére én csak büszkeséget érzek. A következő alkalmat várja szívem, az első percet, mikor megcsodálhatom újdonsült remekművemet. Mert remekmű lesz. Az enyém. Akár hol is lesz, a világ másik felén, s hiába nem lesz alá kiírva nevem. Mindenki tudja, hogy tőlem származik. Azt viszont senki se, ki az az én. Engem senki sem ismer, s aki igen, az se tudja, ki vagyok igazából. Valaki találgat, valaki biztos a dolgában, valaki nem is törődik velem. Mert én nem lehetek ott mindenkivel minden egyes percben. Hiszen így is egész életem az alkotásból, a semmiből szépséget varázsolásból áll. Míg mások élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek vagy még csak nevelkednek, addig nekem a fénytől a sötétig, sötéttől a fényig ugyanaz a dolgom. Mert belőlem nincs kettő, de még egy se. Belőlem csak én vagyok. Én az ihlet.