1.rész Átlagos életem. Volt
Egy újabb nap. Egy újabb nap a "családommal". Rémes. De nehogy valaki is azt gondolja,hogy ez csak tipikus kamasz panasz. Nem ez annál sokkal komolyabb. A szüleim régen a lányukként kezelte, együtt voltunk jóban, rosszban. És most? Most inkább egy átlátszó szellemnek érzem magam. Miért? Pontosan én sem tudom. Lehet,hogy furcsán hangzik, de higgyétek el, fogalmam sincs, miért borult fel az eddig megszokott, normális életem. Az egész október 13.-án kezdődött. Átlagos napnak indult, nem is sejtettem mi vár rám a végén.-Sonja! Elkésel az iskolából. Mindjárt 8 óra és te még el sem indultál itthonról.
Anya is a szokásos volt. Minden nap ugyanígy kezdte mondókáját, ahogy minden nap ugyanazon az oldalon aludta el a haját és ásított a lépcsőnél.A napjaink mintha meglettek volna írva, mindig minden ugyanaz. A gyors tusolás után felvettem az előre kikészített ruhámat és rohantam reggelizni. Apa a megszokott helyén ette a medvehagymás szendvicsét, míg anya most már megfésülködve iszogatta a kávéját.
-Kicsim, itt a reggelid és az ebéded, vidd magaddal, most nincs időd itthon megenni, majd a suliban.
S egy puszit nyomott az arcomra.A napjaim lassan 16 éve így teltek. Erre szokták azt mondani,hogy a tinédzserek mindent eltúloznak, meg a hormonok.....na rám ez nem igaz. Átlagos vagyok, átlagos voltam, de nem a szokásos tini problémákkal volt tele a naplóm. Én ezekkel kibékültem. A tanulmányi átlagon közepes, de nem izgat, a szüleim már rég feladták,hogy a tökéletes kis hercegnőjüket faragják ki belőlem. Belátták,hogy nem az a típus vagyok, amit ők megálmodtak, de beletörődtek. Amint a magányos úton baktattam a suli felé,elgondolkodtam. Ki is vagyok én? Ki ez a lány ebben a testben, vajon tényleg ilyen? Végül feladtam. 16 éves leszek 3 hónap múlva. Egyedi stílusom az emós, sportos és a normális egyvelegének mondanám. Apu szerint ez még változni fog, de én úgy érzem, ez maradandó. Egy csendes, visszahúzódó lány vagyok, aki nem elégedett az életével,de sosem panaszkodik. Ahogy az agyam a saját világával volt elfoglalva, észre se vettem,hogy a suli bejáratához értem. Hanna, a barátnőm itt szokott várni rám. A mi helyünkön, ahol a legtitkosabb érzéseinket, gondolatainkat is megosztottuk a másikkal. Aznap viszont nem várt rám. Akkoriban már egy hete nem várt rám és ez olyan furcsa volt. Mit beszélek, még mindig nagyon furcsa. Hanna elköltözött. Ez nem is lenne olyan nagy baj, ha nem egy másik országban lenne már az otthona. Mindkettőnket nagyon megérintett ez a szétszakadás. Mivel a találkozásra semmi esély sincsen ezért,hogy ne fájjon olyan sokáig, úgy döntöttünk, nem tartjuk a kapcsolatot. Így egyedül léptem át az iskola poros kapuját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése